Végre újra láttam. Tegnap. Három hét után. Az elmúlt napokban az volt az álláspont, hogy egy utolsó boldog napot kérek vele és vége. Nekem. Az életnek.  Megkaptam. Szexeltünk is. Megcsalta a barátnőjét. A buszon is. Ott orálisan szerettem. Ráadásul azt már ő kérte. Annyira…

A legrosszabb az az, hogy érzem hogy őszinte. Hogy fájdalmat okozok neki. Hogy tényleg nem szeret. És én gyűlölöm magam, azaz már nem is gyűlölöm... csak szánakozok. Hogy nem lehet szeretni. Engem nem lehet szeretni. Kipakolhatom az összes belső szervem az asztalra, neki nem kellek…

Mondd hogy miért... Nem volt túl optimista dolog blogot indítani. S lám, szerelem szolgáltatja is a témát.  Mellesleg be kéne írnom kulcsszónak h commitment phobia, hátha sikerül először érdemi megoldást találnom. Szeretet. Azt hittem ennyi kell. Az erőt a harchoz még mindig ez…

Na meg... hehe... idővel talán jó leszek érdekességnek, esetleg bizonyítéknak a rendőrségen. Régen egy csomót olvasgattam egy olyan srác blogját, aki később 5 embert lelőtt minden különösebb ok nélkül. Hogy azóta is börtönben van-e, nem tudom, de érdekes volt elolvasgatni,…

Csak azért indítok blogot, mert nem akarom minden mozzanatommal őt terhelni. Jobbat érdemel. Ő, aki már egy éve értelmet ad az életemnek, és aki másodszorra tép darabokra. Szívós fajta, de én is az vagyok. Drukkoljatok.