Mondd hogy miért...

Nem volt túl optimista dolog blogot indítani. S lám, szerelem szolgáltatja is a témát.  Mellesleg be kéne írnom kulcsszónak h commitment phobia, hátha sikerül először érdemi megoldást találnom. Szeretet. Azt hittem ennyi kell. Az erőt a harchoz még mindig ez adja. Szeretet. Olyan paradox. Csak arra vágyom hogy végre legyen elég erőm, elég elkeseredésem, hogy véget vessek önmagamnak. Biztos felhívom majd előtte anyát. De a levegőből őket már nem nézném. Évekig nem bírnék ránézni, mennyi szenvedést csináltam. Csak Őt figyelném. Hogy mit mond anyáéknak, ha számon kérik hogy miért nem mentett meg mikor hónapok óta tudja mire készülök. Hogy mit mond a lányának. Mi történt Petrával. Miért csinálta. Apa te tudtál erről. És mit mond majd mikor másnap reggel felkel és meglátja magát a tükörben. Mit mond. Mit gondol. Milyen lesz, amikor rájön.

De amennyi szeretet ahhoz kell, hogy ennyire a része legyek valakinek és kövessen a világ végére, amíg végül elküld és hogy nélküle ne legyek képes tovább létezni... az a szeretet pont elég ahhoz, hogy soha ne adjam fel őt, hogy minden pillanatomban azon legyek hogy őt boldoggá tegyem, és hogy bármennyi fájdalmat okoz és ha megbomlik tőle az elmém is, soha ne hagyjam őt magára. Drogoztunk a haverokkal. Semmi komoly csak pár másodperc rosszullét, elájulsz de felkelsz és megint önmagad vagy. Az utolsó másodperceimben arra koncentráltam, hogy csak ki ne mondjam a nevét. Mikor felkeltem, épp csak kezdtem erőre kapni, azt se tudtam hol vagyok, de tényleg első gondolatom volt. A neve. Írtam is neki. Ha nem halok majd meg, de sérül az agyam és beszélni is elfelejtek... az ő neve lesz az egyetlen szó, amit még mindig kristálytisztán ejtek. Már nem tudom mi az. Már nem ismerem a szót. Csaj egy emlék, egy ösztön, ami majd tudatja velem, miért maradtam mégis életben. Hogy mi a legfontosabb. 

"Ha értenéd is átkaim... ne félj. "