Nincs tovább. Nincs semmi. A semminél is semmibb vagyok. Az baj, ha én már egyáltalán nem akarok létezni? Soha többé. Az sok idő... majd odaadom, akinek kell.

Nem megyek holnap a suliba. Bár ne mennék már holnap sehová. 

Tegyétek meg. Dalos Eszti is jól tette. Jobban, mint én. Sokkal jobban. Tudjátok... régebben nagyon szerettem a lábaim. Nem csak mert szépek voltak... de azokkal táncolok. És majdnem spárgáztam is. Nagyon szerettem őket. Ha választanom kellett volna, ők maradnak. Kicsit még most is. Egyre inkább fájnak. Már csak azt várom, hogy essek össze és legyen vége végre. Végre. 

Ugranom kellett volna. Olyan tökéletes lett volna. Megbántam ezerszer és százszor. Már halottnak kéne lennem. Bár leugrottam volna. Bár túllennék rajta.

Ha valaha úgy érzitek, itt a vége számotokra és  nem akartok többet, mindig tegyétek meg. Ameddig tudjátok. Hazugság, hogy majd jobb lesz. Jobb lesz, de csak annyira, hogy elmegy az erőtök, az elhatározás. Hogy mégtöbbet fogtok szenvedni mint valaha, de elég indulat vagy keserűség mégsem lesz ahhoz, hogy vége legyen. Tegyétek meg. A boldogság egy örök hazugság. 

Végre újra láttam. Tegnap. Három hét után. Az elmúlt napokban az volt az álláspont, hogy egy utolsó boldog napot kérek vele és vége. Nekem. Az életnek. 

Megkaptam.

Szexeltünk is. Megcsalta a barátnőjét. A buszon is. Ott orálisan szerettem. Ráadásul azt már ő kérte. Annyira boldog voltam. És mindig amikor mosolyogni látom. Hazajöttünk Pestre és most tört rá: szörnyen érzi magát. Miatta és miattam, mert látja mennyire szeretem és nem viszonozza. Ezzel egyébként nem értek egyet, de kavarogtak benne a dolgok. És én úgy mondtam volna neki, hogy sajnálom, de nem sajnáltam.

Elindultam a westendbe sushiért, le is szálltam de aztán vissza. Mert mit csinálok? Megkaptam a napomat. Tökéletes volt. És mostmár jobb lesz neki nélkülem. Fel is hívtam, hogy elmondjam neki, Ő nem egy szar alak és én a legkevésbé sem érzem magam átvágva. Szeretem. Nem vette fel, ahogy már számtalanszor történt. Leszálltam a Margit hídon, hogy felkészüljek és elővettem újra, hogy legalább smsben megírjam neki, hogy köszönöm és nem az ő hibája. Hónapok óta nem tette azt, amivel akkor szembesültem, ha egyáltalán valaha.

Visszahívott. Beszéltünk. És néztem a Dunát... szép volt. Ha a Lágymányosi hídon álltam volna, vagy csak a másik oldalon, talán nem lennék itt. De szép volt. Nem voltam boldog. De gyönyörű volt a város. És a víz sem volt ijesztő, ahogy mindig képzeltem. Fényes volt és kedves. Nem akartam belerondítani, sőt, azt éreztem, hogy ha ugrok sem halok meg. Úsztam volna. Csak pillangóba tudok, és csak ha a fejem végig kint van a vízből, de úgy érzem, nem fulladtam volna meg. Így hát elmentem sushit venni a westendbe. 

Nem tudom, jól tettem-e. Az viszont biztos, hogy extrafinom sushit kaptam az élettől, és nincs erőm visszaemlékezni, de azt hiszem életemben nem voltak olyan kedvesek velem mint a Maguro sushiba. 

A legrosszabb az az, hogy érzem hogy őszinte. Hogy fájdalmat okozok neki. Hogy tényleg nem szeret. És én gyűlölöm magam, azaz már nem is gyűlölöm... csak szánakozok. Hogy nem lehet szeretni. Engem nem lehet szeretni. Kipakolhatom az összes belső szervem az asztalra, neki nem kellek és kész. Bár lenne tőle egy gyerekem. Legalább. Akkor lenne értelme az életben maradásnak. De csak önző vagyok. A gyereke se tudna engem szeretni. Csak tönkretenném az ő életét is. Jobb nekem halottan.

Mondd hogy miért...

Nem volt túl optimista dolog blogot indítani. S lám, szerelem szolgáltatja is a témát.  Mellesleg be kéne írnom kulcsszónak h commitment phobia, hátha sikerül először érdemi megoldást találnom. Szeretet. Azt hittem ennyi kell. Az erőt a harchoz még mindig ez adja. Szeretet. Olyan paradox. Csak arra vágyom hogy végre legyen elég erőm, elég elkeseredésem, hogy véget vessek önmagamnak. Biztos felhívom majd előtte anyát. De a levegőből őket már nem nézném. Évekig nem bírnék ránézni, mennyi szenvedést csináltam. Csak Őt figyelném. Hogy mit mond anyáéknak, ha számon kérik hogy miért nem mentett meg mikor hónapok óta tudja mire készülök. Hogy mit mond a lányának. Mi történt Petrával. Miért csinálta. Apa te tudtál erről. És mit mond majd mikor másnap reggel felkel és meglátja magát a tükörben. Mit mond. Mit gondol. Milyen lesz, amikor rájön.

De amennyi szeretet ahhoz kell, hogy ennyire a része legyek valakinek és kövessen a világ végére, amíg végül elküld és hogy nélküle ne legyek képes tovább létezni... az a szeretet pont elég ahhoz, hogy soha ne adjam fel őt, hogy minden pillanatomban azon legyek hogy őt boldoggá tegyem, és hogy bármennyi fájdalmat okoz és ha megbomlik tőle az elmém is, soha ne hagyjam őt magára. Drogoztunk a haverokkal. Semmi komoly csak pár másodperc rosszullét, elájulsz de felkelsz és megint önmagad vagy. Az utolsó másodperceimben arra koncentráltam, hogy csak ki ne mondjam a nevét. Mikor felkeltem, épp csak kezdtem erőre kapni, azt se tudtam hol vagyok, de tényleg első gondolatom volt. A neve. Írtam is neki. Ha nem halok majd meg, de sérül az agyam és beszélni is elfelejtek... az ő neve lesz az egyetlen szó, amit még mindig kristálytisztán ejtek. Már nem tudom mi az. Már nem ismerem a szót. Csaj egy emlék, egy ösztön, ami majd tudatja velem, miért maradtam mégis életben. Hogy mi a legfontosabb. 

"Ha értenéd is átkaim... ne félj. "

Na meg... hehe... idővel talán jó leszek érdekességnek, esetleg bizonyítéknak a rendőrségen. Régen egy csomót olvasgattam egy olyan srác blogját, aki később 5 embert lelőtt minden különösebb ok nélkül. Hogy azóta is börtönben van-e, nem tudom, de érdekes volt elolvasgatni, hogy mi járt a fejében. Hogy mi az, amire a környezete nem figyelt fel eléggé. 

Persze én nem készülök ilyesmire. Én csak ugrok. Hogy a Dunába vagy a Temzébe, az attól függ, hogy alakulnak addig a dolgaim. Előbb vagy utóbb. Én titkon a Dunában reménykedem. Szóval... majd ha bemondanak a híradóban, talán páran szívesen elolvassák a történetem. A végét majd a mellékelt ábra mutatja, satöbbi... De mindenképp megadom a címét, mielőtt elmegyek. :) :(

Csak azért indítok blogot, mert nem akarom minden mozzanatommal őt terhelni. Jobbat érdemel. Ő, aki már egy éve értelmet ad az életemnek, és aki másodszorra tép darabokra. Szívós fajta, de én is az vagyok. Drukkoljatok.