Nincs tovább. Nincs semmi. A semminél is semmibb vagyok. Az baj, ha én már egyáltalán nem akarok létezni? Soha többé. Az sok idő... majd odaadom, akinek kell.
Nem megyek holnap a suliba. Bár ne mennék már holnap sehová.
Tegyétek meg. Dalos Eszti is jól tette. Jobban, mint én. Sokkal jobban. Tudjátok... régebben nagyon szerettem a lábaim. Nem csak mert szépek voltak... de azokkal táncolok. És majdnem spárgáztam is. Nagyon szerettem őket. Ha választanom kellett volna, ők maradnak. Kicsit még most is. Egyre inkább fájnak. Már csak azt várom, hogy essek össze és legyen vége végre. Végre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.