Végre újra láttam. Tegnap. Három hét után. Az elmúlt napokban az volt az álláspont, hogy egy utolsó boldog napot kérek vele és vége. Nekem. Az életnek. 

Megkaptam.

Szexeltünk is. Megcsalta a barátnőjét. A buszon is. Ott orálisan szerettem. Ráadásul azt már ő kérte. Annyira boldog voltam. És mindig amikor mosolyogni látom. Hazajöttünk Pestre és most tört rá: szörnyen érzi magát. Miatta és miattam, mert látja mennyire szeretem és nem viszonozza. Ezzel egyébként nem értek egyet, de kavarogtak benne a dolgok. És én úgy mondtam volna neki, hogy sajnálom, de nem sajnáltam.

Elindultam a westendbe sushiért, le is szálltam de aztán vissza. Mert mit csinálok? Megkaptam a napomat. Tökéletes volt. És mostmár jobb lesz neki nélkülem. Fel is hívtam, hogy elmondjam neki, Ő nem egy szar alak és én a legkevésbé sem érzem magam átvágva. Szeretem. Nem vette fel, ahogy már számtalanszor történt. Leszálltam a Margit hídon, hogy felkészüljek és elővettem újra, hogy legalább smsben megírjam neki, hogy köszönöm és nem az ő hibája. Hónapok óta nem tette azt, amivel akkor szembesültem, ha egyáltalán valaha.

Visszahívott. Beszéltünk. És néztem a Dunát... szép volt. Ha a Lágymányosi hídon álltam volna, vagy csak a másik oldalon, talán nem lennék itt. De szép volt. Nem voltam boldog. De gyönyörű volt a város. És a víz sem volt ijesztő, ahogy mindig képzeltem. Fényes volt és kedves. Nem akartam belerondítani, sőt, azt éreztem, hogy ha ugrok sem halok meg. Úsztam volna. Csak pillangóba tudok, és csak ha a fejem végig kint van a vízből, de úgy érzem, nem fulladtam volna meg. Így hát elmentem sushit venni a westendbe. 

Nem tudom, jól tettem-e. Az viszont biztos, hogy extrafinom sushit kaptam az élettől, és nincs erőm visszaemlékezni, de azt hiszem életemben nem voltak olyan kedvesek velem mint a Maguro sushiba.